6. rész

A munkahelyemen kedvesen üdvözölnek a munkatársaim, és mindenki a hogylétem felől érdeklődik.

Az íróasztalom ugyanúgy vár, ahogy itt hagytam. Némi eltérést csak a centis por jelent, de ezt – és a hangulatomat leszámítva semmi sem változott.

Amikor délután Ross értem jön valamivel beszédesebb. Bár értelmes téma nem nagyon akad a hazafele úton, de legalább nincs síri csend.

A kanapén elterülve lapozgatom kedvenc magazinom legújabb számát. Csendben kellemesebb lenne, de Rocky és Ryland nagyon beleélik magukat a videojátékba.

- Cseszd meg, Elliot! – ingerült női hang tölti be a helyiséget.

Hirtelen minden szempár az ajtó felé szegeződik. Egy fiatal, csinos lány áll a küszöbön, telefont tartva a füléhez, másik kezében pedig egy hatalmas bőrönd. Hosszú sötétvörös haja lófarokba kötve lóg hátra, testhez simuló homokszín ruhája tökéletesen hangsúlyozza vékonyka testének formás íveit. Szempillájánál és műkörmeinél csak a cipőjének sarka hosszabb.

Szinte kínosan érzem magam mellette szürke melegítőmben és lerágott körmeimmel.

- Mindegy, majd visszahívlak. – dünnyögi, majd leteszi a telefont.

- America! Jó téged újra látni… - üdvözli Rocky kamumosollyal.

- Ja, persze. Én is örülök… Majd’ kicsattanok, hogy itt tölthetem az őszi szünetet. – ha jól sejtem, ha akarta sem tudta volna ennél flegmábban kifejezni magát.

- Szia, America! – köszönt Ryland is, majd figyelme ismét a videojátékra terelődött.

- Itt töltöd az őszi szünetet? - Rocky kétségbeesett arcát látva el kell fojtanom egy nevetést.

Amíg America hosszú percekig fejtegeti, hogy miért kellett idejönnie – miközben rólam még mindig nem vesz tudomást -, megcsörren Rocky telefonja.

- Szia, Lola! – veszi fel.

Néhány néma pillanat után America felé nyújtja a telefont.

- Anyud az. Téged keres.

America átveszi a telefont, és kimegy a szobából.

Összevont szemöldökkel nézek Rockyra.

- Az unokahúgunk… - sóhajtja.

- Ééértem… - mondom lassított felvételben.

Egy óra telt el America érkezése óta… Egyetlen egy… és már most tudom a fél életét… Hihetetlen, hogy csak magáról tud beszélni. Még mindig a nappaliban vagyunk, és a létszám még kettővel nőtt. Most már Stormie és Mark is itthon vannak. Kedvesen üdvözölték Americát amikor hazaértek, és úgy tűnt nagyon kedvelik őt.

Szívesebben tölteném az est hátralevő részét a szobámban, de péntek van, Lyncéknél pedig ezeréves szokás, hogy a pénteket együtt töltik, és megbeszélik kivel mi történt az elmúlt egy hétben… mindezt a nappaliban. Nem akarok ellentmondani a szokásnak, így aztán csendben tűrök.

Egyszer csak Ross toppan be az ajtón.

- Sziasztok! – köszön, majd körbenéz a szobában. Amikor megpillantja Americát felderül az arca.

America Rosshoz szalad és a nyakába ugrik, ő pedig boldogan öleli át unokatestvérét.

- Ross, kincsem, nem tudod hol van a nővéred? Már csak ő hiányzik. – körbenézek a helyiségben, és homlokráncolva állapítom meg, hogy Riker sincs itt. Stormie-nak ez hogy-hogy nem tűnt fel?

- És Riker? – kérdezi egyből Ryland. – Ó, hát nem csak én hiányolom!

- Fent van, a szobájában. Nem érzi jól magát. – Feleli Stormie aggódva.

- Rydel Ellingtonnal van, velük jöttem, ők is mindjárt itt lesznek. – Válaszol a korábban feltett kérdésre Ross.

Néhány pillanat múlva kéz a kézben jelenik meg az ifjú pár.

Ellington leül a fotelbe, Rydel pedig az ölébe kuporodik.

- Hé, anya! Ell ma nálunk aludhat? – néz édesen Stormie felé Rydel.

Stormie mosolyogva bólint, és ezzel egy időben Riker sétál le a lépcsőn.

A kanapé karfájára támaszkodva tenyerembe temetem homlokom. Soha jobban nem vágytam annyira a magányra, mint most, erre még több emberrel kell egy levegőt szívnom.

Ahogy végig nézek a jelenlévőkön, először Rockyn állapodik meg a szemem, majd sorba Ryland, America, Ross, Ellington, Rydel, Stormie, Mark, és végül Riker.

Nem érzem jól magam ilyen sok ember társaságában, és kezd elegem lenni. Feleslegesnek érzem magam, senki nem vesz rólam tudomást, America pedig megállás nélkül magára tereli a figyelmet.

A telefonom kijelzőjére pillantok, és amikor meglátom, hogy már 11:18-at mutat az óra égnek emelem a tekintetem. Kifújom a levegőt, felállok majd elnézést kérek, és arra hivatkozva, hogy már késő van és fáradt vagyok, felmegyek a szobámba. Amikor elsétálok Riker mellett észrevétlenül megragadja a csuklómat.

- Ne aludj el, még beszélni akarok veled. Nem sokára megyek, várj meg. – suttogja, aztán elenged és úgy tesz mintha mi sem történt volna. Arcán semmilyen érzelmet nem látok. Teljesen közömbös.

Nagyot sóhajtok, aztán eltűnök a szobámba. Amint az ágyra dőlök, érzem, hogy zizeg a zsebemben a telefon. Előveszem, és megnyitom az SMS-t. Ellington írt:

Ha még fent leszel amikor eloszlott a tömeg a nappaliból gyere le! Szeretnék veled beszélni… J

Még vagy kétszer visszaolvasom mit írt Ell aztán csak összehúzott szemmel bámulom a telefont. Mielőtt bármit is gondolhatnék, kopogtatnak az ajtómon. Felkapom a fejem és Ross néz vissza rám az ajtóból.

- Bocsi a zavarásért… Beszélhetnénk?

Mi a fene? Hirtelen kibaszott fontos ember lettem. Mindenki velem akar beszélni… Sorszámot kéne osztogatnom.

A szememet forgatom, aztán nagy sóhajjal felállok az ágyról és átadom a helyem.

- Ülj le! – intek az ágy felé, és lehuppanok az íróasztal melletti székre. Jobb szeretek én ülni a székben, így magasabb vagyok.

Ross zavartan leül, kezét ölében összekulcsolva mered idegesen maga elé.

Hátradőlök a székben, aztán türelmetlen pillantást vetek rá.

- Kibököd még ma?

Ross minden erejét összeszedve szólal meg.

- Rikerről van szó. -  Elkerekednek a szemeim, és felegyenesedek a székben.

- Szóval… - folytatja Ross – Rocky mondta, hogy gyógyszert találtál nála.

Bólintok, és várom, hogy folytassa. Ross lesüti a szemét, és halkan szólal meg.

- Én már korábban is tudtam róla – hangja szinte alig hallható.

Egy pillanatra ledöbbenek, aztán hirtelen olyan dühöt érzek, hogy nem bírom magamban tartani. Felpattanok a székből, és Ross fölé tornyosulok.

- A kurva életbe, Ross! Tudtad, hogy a bátyádnak gondja van, és nem szóltál senkinek? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! - emelem fel hangomat, de aztán eszembe jut, hogy elég sokan vagyunk a házban, így kicsit lejjebb veszem a hangerőt, nehogy valaki meghallja – Bassza meg! Azonnal értesítened kellett volna valakit! Eszedbe sem jutott, hogy azzal csak ártasz, ha falazol neki?

Ross - látva a dühkitörésemet - alig mert megszólalni.

- Annyira sajnálom… - Őszintének tűnik, de jelen pillanatban ez sem segít rajta.

Adrenalin lüktet az ereimben, és iszonyatosan dühös vagyok. Kezemet az arcom elé kapom, aztán két kezemmel a hajamba túrok, s közben mély levegőt veszek, hogy nyugtassam magam.

Ross bűnbánó tekintettel néz fel rám. Lassan az ajtóhoz sétálok és kinyitom.

- Holnap folytatjuk – intek az ajtó felé.

Ross szó nélkül feláll, és távozik.

Visszacsoszogok az ágyhoz, és rávetem magam. Hason fekve átölelek egy párnát, és próbálok lehiggadni, mielőtt előjönnének a könnyeim. Pillantásom a telefonomra téved, és eszembe jut Ellington. Nagy nehezen összeszedem magam, lekapcsolom a lámpát, és elindulok. Amint kinyitom a szobám ajtaját egyszeriben Riker tornyosul előttem, épp hogy nem megyek neki.

- Hát te? – pislogok fel rá.

- Nem emlékszel? Beszélni akartam veled.

Ó, hát persze.

- Gyere csak. – sóhajtom lemondóan.

Riker visszatol a sötét szobába, de egyikünk sem ül le, az ajtó pedig nyitva marad.

Amikor felnézek rá, csillogó barna szemei vágytól izzanak, még ebben a félhomályban is. Hirtelen mindenem bizseregni kezd, amikor Riker közelebb jön. Szinte zavaróan közel. Forró leheletét az arcomon érzem, homlokát az enyémnek támasztja, keze nem ér hozzám.

- Azt mondtad, beszélgetni akarsz. – lehelem kettőnk közé a szavakat.

Rik hirtelen megmarkolja a csípőmet, és még közelebb húz magához. Mellkasom az övéhez simul, bal kezem pedig kettőnk közé szorult.

- Hiányoztál. – mormogja mély, rekedt hangon.

Szorosan lehunyom szemeimet, és próbálok határozott maradni. Nem akarok teljesen a hatása alá kerülni, de amikor puha ujjaival végig simít arcomon a külvilág megszűnik. Már nem hallom a folyosóról beszűrődő zajokat, és a halvány fény is teljesen elsötétül, amikor Riker berúgja a lábával az ajtót. Csak mi ketten vagyunk. Amikor Riker meleg, puha ajkai az enyémet súrolják, hátrébb húzódok.

- Riker… Árulj el valamit… - suttogom.

- Mit?

Eltolom magamtól Rikert, mert tudom, hogy nem fog örülni a kérdésnek.

- Miért gyógyszerezted magad?

Az ablakon beszűrődő tompa utcai fényben látom, hogy Riker arcán megfeszülnek az izmok. Mielőtt Riker válaszolna magához von, és szorosan ölel. Nem enged el, én pedig vállára hajtom fejem.

- Elmondod? – kérdezem óvatosan.

Riker kifújja a levegőt, amit eddig bent tartott.

- Szeretlek. Nélküled az egész világ unalmas és szürke. Amióta nálunk laksz majd’ bele őrülök, hogy mindennap látlak, de nem beszélünk, nem ölelhetlek, nem csókolhatlak… - rövid szünetet tart – Hogy is mondjam… közel vagy, mégis távol. Tőlem két lépésre, mégis elérhetetlen vagy számomra.

- Hiszen itt vagyok a karjaidban… - mosolyodok el, de aztán az a mosoly hamar lehervad az arcomról, amikor tudatosul bennem, hogy miattam volt az egész cirkusz.

Riker még szorosabban ölel. A másik irányba fordítom fejem, orromat nyakához dörgölöm.

- Sajnálom… - szuszogom halkan.

- Mit? – Riker úgy fordul, hogy lássa az arcomat… már amennyire ebben a sötétben láthatja.

- Miattam történt minden…

- Ugyan… - feleli, s a hátamat kezdi simogatni. Régebben mindig így nyugtatott meg.

Még hosszú percekig így állunk a szobámban, aztán Riker elhúzódik, és megfogja a kezem.

- Ne haragudj Rossra, amiért nekem falazott… Én kértem rá.

Kinyitottam a számat, de aztán be is csuktam, és inkább nem válaszoltam erre. Nem ez volt az egyetlen ok, amiért jogom van haragudni Rossra.

- Menned kéne aludni.

Riker csak másodpercek múltán válaszol.

- Nem aludhatnék nálad ma este?

Mosoly húzódik szám szélére. A kapcsolóhoz megyek, és felkapcsolom a lámpát. Gondolkodva végig mérem az ágyat.

- Ha hozol magadnak takarót, itt aludhatsz. - felelem vigyorogva.

- Hmm… Azon ne múljon!