5. rész

I'm back bitches! :D Visszatértem az 5. résszel! Remélem örültök, hogy folytatom a blogot, és azt is remélem, hogy tetszeni fog az új rész :) Jó olvasást! Ne felejtsetek el kommentelni és feliratkozni:)

Miután reggel az egész család engem keresett miközben én a kocsiban aludtam nem mertek magamra hagyni… Egész nap a sarkamban van valamelyik Lynch. Jelenleg Rocky osztozik velem a szobáján. Képregényt lapozgat, én pedig az ablakban ülök és képeket nézegetek a telefonomban. Előkerül néhány régi közös kép Rikerrel, melyek láttán nem tudok visszafojtani egy mosolyt. Normális képünk nem nagyon készült, mindegyiken hülye fejet vágunk, vagy legalább az egyikünk. De hát ezek voltunk mi… Két idióta egy pár. Mielőtt még több emlék törne felszínre zsebembe csúsztatom a telefont és elindulok az ajtó felé. Már épp készülök lenyomni a kilincset, amikor Rocky mély hangja megálljt parancsol.

- Hova mész? – vonja fel szemöldökét.

- Ó, elnézést. Rocky Úr, engedélyét kérem, hogy kimehessek a mosdóba! – hangom épp olyan gunyoros, mint amilyennek szántam.

Rocky lenézően fintorog, aztán visszabújik a képregénybe.

A fürdőszobába menet útba esik Riker szobája is. Amikor elmegyek az ajtaja előtt eluralkodik rajtam a kíváncsiság, és nem tudok ellenállni a kísértésnek. Óvatosan benyitok. A szobában sötétség uralkodik. A napfény útját lehúzott redőnyök állják, és a sötét függöny sem segít a helyzeten. Szokatlanul nagy a rendetlenség. A földön piszkos pólók és zoknik hevernek, valamint esküdni mernék, hogy nem mostanában volt szellőztetve. Az egész helyiség inkább hasonlít barlangra, mintsem szobára. Az ágy mellett lévő szekrényhez lépkedek, és lassan kihúzom a legfelső fiókot. Riker régebben itt tárolta a rajzokat, amiket tőlem kapott. Még mindig itt vannak. Minden egyes rajz. Az összes. Ahogy odébb tolok néhány mappát, valami furcsán akad meg a szemem. Elsöprök az útból még néhány rajzot és két kis üvegcsét pillantok meg. A kezembe veszem, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Sötétbarna üvegek, akkorák, hogy egyenként elférnek a markomban. Nem látom, hogy mi van bennük, de az egyik üresnek tűnik. Nem nagyon értek az ilyenekhez, de valahogy rossz érzésem van velük kapcsolatban. Az üvegeket bámulva és vizsgálgatva lépek ki a szobából, és fordulok vissza egyenesen Rocky szobájába.

- Rocky! Nézd, te tudod mik ezek? – rázom meg az üvegcséket Rocky orra előtt, aki homlokráncolva veszi kézbe őket.

- Ezeket hol találtad? – kérdezi feszülten. Tekintete aggódó.

- Ööö… Riker szobájában. – dadogom zavartan.

- A francba! – sziszegi dühösen Rocky, majd hirtelen felpattan és kiviharzik a szobából.

Hát ez meg mi volt? Mi lehet azokban az üvegekben? És miért akadt ki ennyire Rocky? Talán nekem is aggódnom kéne?

Milliónyi kérdés cikázik fejemben, ami lassan szétrobban.

Lemegyek a konyhába Aszpirint keresni, és találok is. Amikor az apró gyógyszer a tenyeremben hever, hirtelen belém hasít a felismerés. A megvilágosodás pillanatában tisztán látom a dolgokat. Azokban az üvegekben gyógyszer van… volt… Miután az egyik már üres, Riker valószínűleg már beszedte őket. Ez magyarázat lenne a furcsa viselkedésre. 

Rockynak még mindig nem sikerült kérdőre vonnia Rikert, nekem pedig fogy a türelmem. Nem tudom meddig bírom még ebben a házban. Lassan egy hete itt vagyok… Beszélnem kell Stormie-val.

- Mrs. Lynch! De jó, hogy itt van! – állítom meg Stormie-t a lépcső alján.

- Elena, mond csak kedvesem, mi a gond?

- Semmi. Illetve… Szeretnék most már haza költözni.

- Megértelek… de, tudod beszéltem a szüleiddel. – Ó, ne! Ez már most rossz… - Azt mondták sokkal nyugodtabbak így, hogy nálunk vagy. Így biztonságban tudhatnak, és nem aggódnak annyit. És persze mi is nagyon örülünk, hogy itt vagy. Nincs kedved hozzánk költözni?

Döbbent arccal meredek Stormie-ra. Hogy költözzek ide? Legszívesebben haj tépve menekülnék, nem még ide költözni!

- Ó, az csodálatos lenne, tényleg, de nem akarok zavarni, és tényleg hiányzik már a saját ágyam. – mivel nem akarom megbántani Stormie-t kénytelen vagyok füllenteni egy kicsit.

- Jól tudod, hogy Te sosem zavarsz. Mi is nagyon örülnénk, ha ide költöznél, és a szüleid is megnyugodhatnának. A vendégszobát pedig nyugodtan rendezd be kedvedre, hogy otthonosabban érezd magad.

- Még átgondolom. Köszönöm. – mosolygok Stormie-ra aki kedvesen viszonozza, majd felmegy a lépcsőn.

Hát ez szuper!

- Remek Elena, ezt is sikerült jól elintézned. – korholom magamat, aztán elindulok megkeresni Rocky-t.

- Na? Sikerült már beszélned Rikerrel?

Rocky bosszúsan a hajába túr, majd leül mellém a kanapéra.

- A szobájába zárkózott. Egésznap ki sem jött.

- Nem kéne szólni a szüleiteknek?

- Kéne… De előtte szeretnék beszélni Rikerrel.

Kifújom a levegőt.

- Aggódsz a bátyád miatt? – pillantok fel Rockyra, aki szúrós pillantást vet rám.

- Persze, hogy aggódok… Ilyen hülye kérdést! – Rockytól már megszoktam ezt a stílust, de most valahogy feszültebb mint máskor.Bár, teljesen megértem. Én is aggódok Riker miatt… hiszen lehet, hogy gyógyszerfüggő. Még a hideg is kiráz ha erre gondolok. A történtek ellenére még mindig szeretem Rikert, és nem akarom, hogy baja essen, vagy hogy tönkre tegye magát.  

Hát, Stormie-nak sikerült elérnie, hogy itt maradjak, de arról már csak nem beszél le, hogy elmenjek dolgozni. A munka legalább eltereli a figyelmemet a tegnapi gyógyszeres botrányról.

Áh… Remek… Dolgozni megyek, de mégis mivel? Kocsiba biztos nem ülök, hacsak nem elvisz valaki.

Visszafordulok az ajtóból, és egyenesen a nappali felé tartok. Péntek van, és ez azt jelenti, hogy biztosan találok ott valakit.

- Elena… Szia! – Üdvözöl Ross. Körbenézek a helyiségben, és senki mást nem látok. Ó, basszus… Ross-szal napok, sőt hetek óta elkerüljük egymást ha lehet, és most ő az egyetlen aki segíthet rajtam. Tehát választhatok: Húsz perc Ross társaságában, vagy egy újabb nap ebben a házban, és bármikor összefuthatok Rikerrel. Kis töprengés után visszaköszönök Rossnak aki azóta is engem bámul.

- Szia, Ross! Öm… Kérhetnék egy szívességet?

- Mondd. – feleli segítőkészen.

- Eltudnál vinni a szerkesztőségbe?

- Dolgozni mész? – Kérdezi meglepődve,és homlokán összeszaladnak a ráncok.

- Igen, nem akarok túl sokáig betegállományban lenni.

- Persze, elviszlek.

Kínos csend uralkodik a kocsiban, ráadásul meg kell állnunk egy piros lámpánál.

Ross idegesen markolássza a kormányt, és nézi mikor vált zöldre. Mintha mondani szeretne valamit, és azon gondolkodna, hogyan mondja el.

Már épp szóra nyílnak ajkai, amikor a lámpa zöldre vált, Ross pedig a gázra tapos és inkább csendben marad.

Egész úton arra várok, mikor mondja el végre amit akar, de amikor leparkol a hatalmas épület előtt feladom.

Kiszállok a kocsiból, megkerülöm, és visszafordulok köszönetet mondani Rossnak.

- Nincs mit. Délután jöjjek érted?

- Jó lenne, köszönöm.

Ross int egyet köszönésképp, és elhajt.