Hallom, hogy Riker közelebb jön, aztán
megáll. Jobbra fordítom a fejem, ahonnan hallottam a lépteket, és lassan
kinyitom a szemem. Riker az ágy mellett lévő széken ül. Fáradtnak és
kimerültnek látszik, de szeméből szeretet sugárzik. Egyáltalán nem úgy tűnik,
mintha haragudna rám.
- Hogy érzed magad? – annyira simogató
a hangja, annyira szeretem…
- Hmm… A körülményekhez képest
tűrhetően… - mormogom.
Persze, sokat segít, hogy itt vagy. – Teszem hozzá gondolatban.
Halvány mosoly jelenik meg Riker arcán.
- Örülök, hogy nem esett komolyabb
bajod. – sóhajtja, aztán megrándul az arca… Talán eszébe jutott, hogy tragikusabban
is végződhetett volna.
- Örülök, hogy itt vagy. – nyekergem rekedt
hangon, és megeresztek egy félénk kis mosolyt felé.
Riker rám néz, határozott pillantása az
enyémbe fúródik, szeme csillog.
- Egész éjjel itt voltam. – rövid szünetet
tart, majd folytatja – Amint meg tudtam mi történt, gondolkodás nélkül bejöttem
a kórházba, és azóta itt ülök az ágyad mellett.
- De amikor magamhoz tértem nem voltál
itt. – Szakítom félbe.
- Csak a büfébe mentem, inni egy kávét.
Ó, így már minden érthető. Várjunk
csak, Riker egész éjjel mellettem volt? Aggódott értem?
- Aggódtam érted… - válaszol suttogva fel
nem tett kérdésemre.
Belülről melegséget érzek. Örülök, hogy
Riker aggódott értem, mert ez azt jelenti, hogy még mindig fontos vagyok neki.
Mielőtt bármelyikünk is szólhatna
bármit Stormie lép be az ajtón.
- Elena drágám, jól vagy? – kérdezi olyan
édesen és gondoskodóan, ahogyan csak ő tudja.
- Igen, köszönöm. – mosolygok rá
biztatón.
- Örülök. Felhívtam a szüleidet is, és
már arról is értesítettem őket, hogy magadhoz tértél. Sajnos nem tudnak ide
utazni, de jobbulást kívánnak.
- Köszönöm, Mrs. Lynch!
- Nincs mit, Elena. Viszont, ha
elengednek a kórházból szeretném ha hozzánk költöznél pár napra, vagy hétre,
amíg rendbe nem jössz. Nem akarom, hogy egyedül legyél.
- Ó, ez igazán nem szükséges… - kezdem,
de Stormie nem enged.
- Kérlek, Elena… A szüleid is
nyugodtabbak lennének.
- Rendben… - adom meg magam.
Riker meg sem szólalt amióta az anyja
bejött a szobába. Üres tekintettel mered maga elé, aztán Stormie felé fordul.
- Anya, szólnál a többieknek, hogy csak
délután jöjjenek be meglátogatni Elenát? Szerintem jót tenne neki még egy kis
pihenés.
Hogy micsoda? Elkerekedett szemeimet
döbbenten meresztem Rikerre. Pihenés? Csak délután jöjjenek? Ez meg mit
jelentsen? És ha én azt szeretném, hogy most látogassanak meg? Most már
bosszúsan nézek Rikerre, aki Stormie válaszát várja.
- Persze. Megyek is, vigyázzatok
magatokra! – köszön el Stormie és kinyitja az ajtót – És egymásra is… - teszi
hozzá, majd behúzza maga mögött az ajtót.
Egymásra? Szemöldököm megemelkedik, de
aztán hamar elillan a gondolat, és megint eszembe jut Riker váratlan kérése. Csak délután jöjjenek… Hmm… Várom, hogy
Riker magától adjon magyarázatot, de úgy tűnik nem teszi.
- Én szívesen fogadtam volna most is a
látogatókat. – Duzzogok.
- Én viszont nem – feleli egyszerűen – Szeretnék
négyszemközt beszélgetni veled.
- Ó… És miről?
Homlokát ráncolja, mintha gondolkodna a
válaszon.
- Nem tudom… Akármiről… A lényeg, hogy
veled legyek.
Uh… Megkönnyebbültem, hogy ezt mondta.
Azt hittem szóba akarja hozni a Ross-os ügyet. Bár, ha jobban belegondolok,
talán mégis csak beszélni kéne róla. Hiszen most azt sem tudom haragszik-e még.
Meglep, hogy ezek után most velem akar lenni.
Másnap Ellington és Riker először
hazavisznek, hogy összeszedjem a szükséges holmijaimat, aztán az ideiglenes
otthonomba Lynchékhez.
Ebéd után nekiállok berendezkedni az
emeleti vendégszobába. Rocky szobája van mellettem, szemben pedig Rydelé. A
vendégszoba tágas, fényes és tökéletes kilátás van a medencére. Azt hiszem,
most járok ebben a szobában másodszor. Először akkor voltam itt, amikor Riker
körbevezetett az egész házban. Elmosolyodom az emlékre. Itt kezdődött minden. A
legszebb emlékem fűződik ehhez a szobához, mégsem jártam itt azóta. Most pedig
itt tölthetem elkövetkezendő napjaimat. Minden itt töltött pillanatban eszembe
fog jutni a gyönyörű emlék. Az ablakon át bámulok le a medencére, és figyelem,
ahogy az őszi napsugarak játszanak a vízen.
- Emlékszel, amikor először jártál itt?
– zökkent ki Riker édes hangja.
Megfordulok, ő pedig ott áll, az
ajtónak támaszkodva. Sejtelmes mosollyal mér végig.
- Emlékszem. Mindig is emlékezni fogok.
Itt kértél meg, hogy legyek a barátnőd.
- És itt csókoltalak meg először… - teszi
hozzá gondolataiba merülve.
- Igen… - suttogom halkan.
Riker elhúzódik az ajtótól, és lassan
felém közelít, egészen addig, míg már csak egy lépés választ el egymástól.
- Tegnapelőtt… amikor megcsörrent a
telefonom, a kórházból hívtak. Amikor közölték, hogy autóbaleseted volt,
átfutott az agyamon, hogy talán soha többet nem látlak. Szörnyű érzés volt.
Soha életemben nem éreztem magam olyan üresnek, mint akkor. Annyira örülök,
hogy semmi bajod! – Riker hangjából süt az őszinteség, nekem pedig szabad utat
nyernek könnyeim.
Riker közelebb húz magához, és szorosan
átölel. Ekkor hirtelen kitör belőlem minden felgyülemlett feszültség, a
baleset, a liftben történtek, a régi emlékek, és már zokogok.
Riker lassan simogatja a hajamat és a
hátamat, így próbál nyugtatni. Mély lélegzetet veszek, magamba szívom Riker
édes illatát, aztán lassan kezdek megnyugodni. Óvatosan elhúzódok ölelő
karjaiból, majd szempilláim alól pillantok fel rá.
- Bocsi… - szipogom, és a foltra
mutatok az ingén, amit a könnyim hagytak.
- Nem gond. – Miközben Riker ezt mondja
zajt hallok az ajtó felől, ezért oda pillantok.
Ross áll ott zavartan, és idegesen.
Riker megfordul, amikor észreveszi,
hogy a háta mögött álló testvérét figyelem.
- Mi az? – csattan fel Riker.
- Szeretnék bocsánatot kérni…
mindkettőtöktől. Sajnálom. – Ross őszintének tűnik, Riker pedig mintha
meglepődött volna egy kicsit.
Ross végre bocsánatot kért, bár kicsit
megkésve. Most először látom azóta, hogy haza kísért. Kicsit kellemetlenül
érzem magam, amikor hívatlanul is eszembe villannak a liftes emlékek. Megrázom
a fejem, hogy elkergessem a rossz gondolatokat, melyekbe annyira belemélyültem,
hogy észre sem vettem mit mondott Riker. Amikor észbe kapok, már csak azt látom,
hogy a két testvér egy röpke pillanatra megöleli egymást, aztán Ross távozik.
Hű, ilyen könnyen rendeződtek volna a
dolgok? Hm… Ez így túl szép, hogy igaz legyen…