8. rész

Lassan megfájdul a fejem ettől a nyikorgó hangtól, amit a papírtörlő ad ki amikor az üveghez dörzsölöm. Gyorsan letörlök még pár koszfoltot, és kész is vagyok. Az ablak immár tiszta, most jöhet a fürdőszoba. Bár így este 8 felé már elég fáradt vagyok, és nincs hozzá sok kedvem, de megígértem Stormie-nak, hogy segítek. Kibattyogok a szobából a sötét folyosóra, csak a lépcső felől szűrődik némi fény. Kontyba kötött hajamból kiszabadult néhány tincs, így kibontom, és újra összekötöm, alighogy végzek, érzem, hogy rezeg a telefon a zsebemben. Egyik vállammal a falnak dőlök.

Meg sem nézem ki az csak felveszem.

- Igen?

- Csáo bébi, mi a helyzet? – az ismerős hang hallatán mosoly kúszik arcomra.

- Sebastian! Istenem, de rég beszéltünk…

- Tudom, tudom… De figyelj csak, Lucas és én visszaköltözünk Los Angeles-be, úgyhogy majd csapunk egy nagy bulit hármasban! Mit szólsz hozzá?

Széles vigyorra húzódik a szám, és egész hátamat a falnak támasztom.

- Ho… hogy mit szólok? Sebastian, hosszú hetek óta először örülök valaminek igazán! A lehető legjobb dolog ami ebben a pillanatban történhet velem, hogy végre újra láthatlak! Rettenetesen hiányzol!

- Te is bébi. Holnap ráérsz?

- Igen, ráérek.

- Akkor, 11-kor a szokásos helyünkön?

- Rendben, akkor holnap. Szia!

Sebastian is elköszön, majd bontja a vonalat.

Ó, igen! El sem tudom hinni. Sebastian, ez az! Az egyetlen, aki most megmenthet attól, hogy idegösszeomlást kapjak. Már 6 éve ő a legjobb barátom, és mindig megért.

Hirtelen a kevés fényt is árnyék váltja fel. A lépcső felé nézek, Riker áll ott. Mivel csak kevés ideig szedte a gyógyszereket, nem alakult ki függőség és hamar letudott állni, ennek ellenére még mindig van, hogy különösen viselkedik. Ezek következtében aztán most sem nagyon tudom mire számítsak, s mielőtt bármit tehetnék, vagy mondanék Riker már előttem áll.

- Hát itt vagy – sejtelmes mosolyát még így félhomályban is látom.

Ó, szóval engem keresett…

Elhúzódok a faltól, hogy közelebb lépjek hozzá, de Riker óvatosan visszalök. Nem csak hogy közelebb jön, de teljesen hozzám simul. Apró csókot lehel szám sarkára, s ekkor hirtelen megtörik a varázs.

- Khm… khm… A szoba itt van tőletek két lépésre, és még odáig sem bírjátok ki? – utálatos, vinnyogós, irritáló… America…

Riker hátrafordul, és unokahúgát a szobájába inti. America duzzogva betrappol a szobájába, majd becsapja maga mögött az ajtót. Riker újra felém fordul, s újra megismétli az előbbi csókot.

- Gyere! – suttogja fülembe, majd megfogja a kezem és a lépcső felé húz.

Le a lépcsőn, át a nappalin, a folyosón, míg végül elérünk a bejárati ajtóhoz. Riker megáll, leveszi a fogasról a farmerdzsekimet és a kezembe adja.

- Vedd fel! Már hűvös van kint.

Gyorsan belebújok, közben Rik ajtót nyit előttem. Amikor kilépek az ajtón hűvös szellő csap meg, s jobban összehúzom magamon a kabátot, hogy ne fázzak. Riker becsukja mögöttünk az ajtót, és átkarol amikor észreveszi, hogy fázom.

A közeli parkban ülünk egy padon. Fejem Riker vállán pihentetem, ő pedig ujjaimat simogatja, melyek össze vannak kulcsolva övéivel.

- Kezdjünk mindent előröl.

Erre a mondatra felkapom fejem, és felnézek Rikerre. Az utcai lámpák fényét fák kusza ágai takarják, ezzel árnyékot vetve Riker arcára, melyből így nem sokat látok.

- Előröl? – kérdezek vissza, mintha nem érteném, pedig pontosan jól tudom, mire gondol.

- Előröl… - suttogja, és homlokon puszil.

Ó, igen! Riker karjaiban ébredni, miközben ő még édesen szundikál mellettem… Szebben nem is indulhatna ez a nap!

Óvatosan kimászok Riker szorításából, nem akarom felébreszteni. Amikor az órára pillantok az már fél 10-et mutat, és eszembe jut, hogy ma Sebastiannal ebédelek.

- Basszus, ha nem sietek el fogok késni… - jegyzem meg halkan, leginkább magamnak, mert hogy Riker még alszik.

Gyorsan letusolok, magamra kapok egy farmert, és a kedvenc kék felsőmet. Amikor visszamegyek Riker szobájába, Ő még mindig az ágyon elterülve horkol. Nem szívesen, de arra az elhatározásra jutok, hogy felébresztem. Nem akarok úgy elmenni itthonról, hogy nem szólok neki.

Sebastian olyan szorosan ölel magához, hogy egy pillanatra azt hiszem, meg is fojt.

- Sebastian… azt hiszem elég lesz… - préselem ki magamból a szavakat.

Sebastian elhúzódik, éppen csak annyira, hogy szemügyre vehessen, majd újra megölel.

- Jaj, de rég láttalak már kislány… Hogy vagy? – enged el végül.

- Jól vagyok, Seb – mosolygok rá, s közben leülünk az asztalhoz. – És mi a helyzet Lucas-szal? Azt mondtad ő is veled jött… Akkor ezek szerint még együtt vagytok?

- Igen, Lucas is itt van a városban. Tudod, azt terveztük, hogy közös albérletet keresünk, és én találtam is egyet. Csak az a baj, hogy Lucas még fősulira jár, ami a szomszédos városban van. A nagyszülei ott laknak nem messze a sulitól, úgyhogy valószínűleg oda fog költözni, hogy könnyebben be tudjon járni.

- És te?

A beszélgetést a pincér szakítja meg, aki felveszi a rendelésünket, és távozik.

- Szóval, ott tartottunk, hogy veled mi lesz… - folytatom ott, ahol abbahagytuk.

- Nos, ha nem találok albérlő társat, akkor visszaköltözöm a szüleimhez.

Albérlőtárs? Hmm… nem is rossz ötlet… Bár, Rikerrel már kibékültünk, mégis úgy érzem megfulladok abban a házban. Túl sokan vagyunk ott.

- Aha… Lakótársat keresel… Mit szólsz, ha én tudok egyet?

Sebastian szeme felcsillan.

- Tudsz valakit? – meglepődött arcát látva mosolyognom kell. – Ki az? – érdeklődik tovább.

- Nézd, Seb… A szüleim üzleti úton vannak, valahol a világ másik végén, és még egy jó ideig ott is lesznek. Úgyhogy én most jelenleg Lynchéknél lakom, de már nem sokáig bírom ott. Nyolcan egy fedél alatt… Illetve perpillanat kilencen… Tudod, hogy jobb szeretem a csendet és nyugalmat. Náluk pedig folytonos nyüzsgés van. – Miközben mesélek Sebastian arcán széles vigyor jelenik meg. Látszólag örül az ötletnek, hogy én legyek a lakótársa.

7. rész

- JÓ REGGELT ELENA! – kiáltja el magát Ellington, a következő pillanatban pedig vagy 65 kg nehezedik rám és süppeszt a matracba.

- Ell, mássz le rólam… de kurva gyorsan! – dünnyögöm álmos, rekedt hangon. Kidörzsölöm szememből az álmot, aztán a hátamra fordulok, hogy lelökjem magamról Ellingtont.

- Tegnap nem jöttél le. – jegyzi meg tettetett sértődöttséggel miközben leül az íróasztal melletti székre.

Összehúzott szemekkel helyezkedek törökülésbe az ágyon.

- Ó, hát mert… - kezdek bele, de abba hagyom amikor vissza gondolok az este történtekre. Riker itt volt. Itt aludt mellettem, de most nem látom. A hátam mögé nézek az ágyon. Nincs itt… A takaróját viszont itt hagyta.

- Hát mert? – kérdezi Ell fél szemöldökét felvonva.

Gyorsan ki kell találnom valami kamu okot… az igazat mégsem mondhatom el.

- Hát mert ki ment a fejemből… Sajnálom. - hirtelen ez jutott eszembe, és ez a leghihetőbb is, tekintve milyen feledékeny vagyok.

Ellington felkacag, miközben megperdül a székkel.

- Nem gond. Most is elmondhatom amit szerettem volna.

- Akkor mond! – mosolygok vidám ábrázatát látva.

- Jövő héten lesz Rydel szülinapja. Szeretnék egy meglepi bulit szervezni neki. – szemei izgatottan csillognak.

- Ez fantasztikus ötlet! – hangomból aligha hallatszódik ki a lelkesedés, még mindig félálomban vagyok.

- Igen, az. És te fogsz segíteni megszervezni. – jelenti ki eltökélten.

Naná! Mostanában csak arra van energiám, hogy meglepetés partikat szervezzek.

- Nézd… Nagyon szeretem Rydelt, és szívesen segítenék, de nem hiszem, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember. – a mondat végén összeszaladnak a ráncok a homlokomon.

- Dehogyisnem! Olyan vagy, mintha a húgom lennél, és te vagy Rydel legjobb barátnője. Valamint, nem ez volna az első alkalom. – kacsint felém.

Lemondóan sóhajtok. Nincs kedvem Ellingtonnal vitatkozni, és meg kell keresnem Rikert.

- Ám legyen. – adom meg magam.

Ellington felpattan a székről, megölel és arcon csókol.

- Hálám üldöz.

Ell lesiet a konyhába, én pedig magamra kapok egy köntöst és követem.

Ellington felkap egy almát az asztalról, illedelmesen előre enged amikor belépek a konyha ajtón, aztán sietve távozik.

America a reggeliző pultnál ül, és gyümölcslevet szürcsölget. Kontyba tűzött hajából rakoncátlan tincsek lógnak ki, vagy épp merednek az égbe. Ross egyik régi, kinyúlt pólója van rajta.

- Jó reggelt!

America hátra pillant, majd visszafordul a poharához.

- Á, neked is.

Kiveszek a hűtőből egy doboz joghurtot, a fiókból egy kanalat, és leülök Americával szemben.

Rövid ideig szemezünk, aztán America lehajtja a fejét.

- Nem tudom, a többiek hogy tudnak akkora ribanc mellett élni, mint te. – amikor újra rám pillant, zöld szeme gonoszkásan csillog, nekem pedig leesik az állam. Eléggé megdöbbentett a kijelentése.

- Mit nézel ilyen bambán? Tudom, hogy elcsavartad Ross fejét, miközben Rikerrel jártál.

Állam már a földet súrolhatja, s lassan a pincében köt ki. Ez bármilyen helyzetben furán hangzana, de egy 17 éves szájából, aki mellesleg alig ismer, egyenesen röhejes.

- Jó, hogy csak két hétig kell elviseljelek.

- Részemről az öröm. – veti oda félvállról.

Bosszúsan sóhajtok. Ez a reggel is zseniálisan indul.

America feláll az asztaltól, a poharát a mosogatóba teszi, és bájosan kiriszálja magát a nappaliba. Amint eltűnik a szemem elől, Riker jelenik meg az ajtóban.

Ó, hát keresnem sem kellet, előkerült magától.

Gyönyörű mosolyt villant felém, aztán a hűtőnek támasztja a hátát.

- Szia! – köszön halkan.

Ahelyett, hogy visszaköszönnék, csak rámosolygok.

- Hova tűntél? Amikor felkeltem már nem voltál mellettem.

- Korán keltem. Nem akartalak felébreszteni, édesen aludtál.

Hát persze. Riker sosem akart felkelteni, helyette inkább órákig nézte ahogy alszom.

- Kimegyek a medencéhez. Te is jössz? – sétál az ajtó felé.

- America ott lesz? – teszem fel a kérdést felvont szemöldökkel. Riker visszafordul az ajtóból, de arcán nyoma sincs a meglepődöttségnek. Inkább mintha szórakozott lenne.

- Ha igen?

- Akkor nem megyek. – jelentem ki határozottan.

- Akkor nem – kacsint – majd gyere, ha végeztél.

America tényleg nincs a medencénél. Elégedetten dőlök le a napozóágyra Riker mellé.

- America mindig ilyen… - keresem a megfelelő szót - elviselhetetlen?

Riker halkan felnevet.

- Érdekes stílusa van, tény. De szerethető, jó fej lány.

- Aha… - mormogom miközben a medence vizét bámulom.

Pillanatokon belül America csattog el a medence mellet, és leül Riker másik oldalára. Emlegetett szamár! Ross pólója lekerült róla, és fehér trikóban, meg rövidnadrágban sütteti magát a napon. Annak ellenére, hogy október van, elég meleg az idő.

- Mi ez a szett, Rik? Kutyaszarban hemperegtél? – America kuncogva néz végig Riker kopott, itt-ott kimoshatatlan foltokkal borított melegítőjén.

- A változatosság kedvéért azzal kezdtem a napot – vigyorog unokatestvérére Riker.

Hmm… Szerintem még ebben a szakadt cuccban is dögös… 

Ahogy hallgatom, mint szurkálódik Riker és America, miközben a nap kellemes melegét érzem a bőrömön, egészen nyugodtnak érzem magam. Hetek óta talán most először lazulok el igazán, úgyhogy kiélvezek minden egyes percet. America szerencsére nem vág hozzám sértő dolgokat, Riker pedig felváltva próbál velünk beszélgetni, mert tudja, hogy egyszerre úgysem menne.

Napfény, kellemes társaság, jókedv… de hiányzott már! Viszont jól esne egy üdítő.

- Hozok limonádét, ti is kértek? – állok fel, ezzel árnyékot vetve Rikerre.

- Igen, köszi! – America szokatlanul kedvesen felel.

- Én is kérek!

Viszonzom Riker mosolyát, majd elindulok a ház felé.

Tálcával a kezemben térek vissza, amin ott sorakoznak a limonádék. Riker elveszi a kezemből, én pedig visszaülök a helyemre. America épp egy hosszú történet közepén tart, és akkor sem hagyja abba, amikor elveszi a poharat. Csak beszél, és beszél, és beszél… Jesszus! Levegőt mikor vesz?

Riker kettesben hagy Americával, amikor beszalad a telefonjáért. Hirtelen eszembe villan, hogy talán ki kéne használnom America jó kedvét, és cseverészni vele egy kicsit.

- Mondd csak, America, melyik suliba jársz?

- Nem vagyunk jóban! Csak azért voltam veled kedves, mert itt volt Riker. – elutasító, és morcos. Ez az az America akit én ismerek…

Ez a rész megint csak rövid lett, de ha szeretnétek minél hamarabb olvasni az új részt kommenteljetek! :)

(Minél több a komment, annál nagyobb az ösztönzés, hogy megírjam az új részt)

6. rész

A munkahelyemen kedvesen üdvözölnek a munkatársaim, és mindenki a hogylétem felől érdeklődik.

Az íróasztalom ugyanúgy vár, ahogy itt hagytam. Némi eltérést csak a centis por jelent, de ezt – és a hangulatomat leszámítva semmi sem változott.

Amikor délután Ross értem jön valamivel beszédesebb. Bár értelmes téma nem nagyon akad a hazafele úton, de legalább nincs síri csend.

A kanapén elterülve lapozgatom kedvenc magazinom legújabb számát. Csendben kellemesebb lenne, de Rocky és Ryland nagyon beleélik magukat a videojátékba.

- Cseszd meg, Elliot! – ingerült női hang tölti be a helyiséget.

Hirtelen minden szempár az ajtó felé szegeződik. Egy fiatal, csinos lány áll a küszöbön, telefont tartva a füléhez, másik kezében pedig egy hatalmas bőrönd. Hosszú sötétvörös haja lófarokba kötve lóg hátra, testhez simuló homokszín ruhája tökéletesen hangsúlyozza vékonyka testének formás íveit. Szempillájánál és műkörmeinél csak a cipőjének sarka hosszabb.

Szinte kínosan érzem magam mellette szürke melegítőmben és lerágott körmeimmel.

- Mindegy, majd visszahívlak. – dünnyögi, majd leteszi a telefont.

- America! Jó téged újra látni… - üdvözli Rocky kamumosollyal.

- Ja, persze. Én is örülök… Majd’ kicsattanok, hogy itt tölthetem az őszi szünetet. – ha jól sejtem, ha akarta sem tudta volna ennél flegmábban kifejezni magát.

- Szia, America! – köszönt Ryland is, majd figyelme ismét a videojátékra terelődött.

- Itt töltöd az őszi szünetet? - Rocky kétségbeesett arcát látva el kell fojtanom egy nevetést.

Amíg America hosszú percekig fejtegeti, hogy miért kellett idejönnie – miközben rólam még mindig nem vesz tudomást -, megcsörren Rocky telefonja.

- Szia, Lola! – veszi fel.

Néhány néma pillanat után America felé nyújtja a telefont.

- Anyud az. Téged keres.

America átveszi a telefont, és kimegy a szobából.

Összevont szemöldökkel nézek Rockyra.

- Az unokahúgunk… - sóhajtja.

- Ééértem… - mondom lassított felvételben.

Egy óra telt el America érkezése óta… Egyetlen egy… és már most tudom a fél életét… Hihetetlen, hogy csak magáról tud beszélni. Még mindig a nappaliban vagyunk, és a létszám még kettővel nőtt. Most már Stormie és Mark is itthon vannak. Kedvesen üdvözölték Americát amikor hazaértek, és úgy tűnt nagyon kedvelik őt.

Szívesebben tölteném az est hátralevő részét a szobámban, de péntek van, Lyncéknél pedig ezeréves szokás, hogy a pénteket együtt töltik, és megbeszélik kivel mi történt az elmúlt egy hétben… mindezt a nappaliban. Nem akarok ellentmondani a szokásnak, így aztán csendben tűrök.

Egyszer csak Ross toppan be az ajtón.

- Sziasztok! – köszön, majd körbenéz a szobában. Amikor megpillantja Americát felderül az arca.

America Rosshoz szalad és a nyakába ugrik, ő pedig boldogan öleli át unokatestvérét.

- Ross, kincsem, nem tudod hol van a nővéred? Már csak ő hiányzik. – körbenézek a helyiségben, és homlokráncolva állapítom meg, hogy Riker sincs itt. Stormie-nak ez hogy-hogy nem tűnt fel?

- És Riker? – kérdezi egyből Ryland. – Ó, hát nem csak én hiányolom!

- Fent van, a szobájában. Nem érzi jól magát. – Feleli Stormie aggódva.

- Rydel Ellingtonnal van, velük jöttem, ők is mindjárt itt lesznek. – Válaszol a korábban feltett kérdésre Ross.

Néhány pillanat múlva kéz a kézben jelenik meg az ifjú pár.

Ellington leül a fotelbe, Rydel pedig az ölébe kuporodik.

- Hé, anya! Ell ma nálunk aludhat? – néz édesen Stormie felé Rydel.

Stormie mosolyogva bólint, és ezzel egy időben Riker sétál le a lépcsőn.

A kanapé karfájára támaszkodva tenyerembe temetem homlokom. Soha jobban nem vágytam annyira a magányra, mint most, erre még több emberrel kell egy levegőt szívnom.

Ahogy végig nézek a jelenlévőkön, először Rockyn állapodik meg a szemem, majd sorba Ryland, America, Ross, Ellington, Rydel, Stormie, Mark, és végül Riker.

Nem érzem jól magam ilyen sok ember társaságában, és kezd elegem lenni. Feleslegesnek érzem magam, senki nem vesz rólam tudomást, America pedig megállás nélkül magára tereli a figyelmet.

A telefonom kijelzőjére pillantok, és amikor meglátom, hogy már 11:18-at mutat az óra égnek emelem a tekintetem. Kifújom a levegőt, felállok majd elnézést kérek, és arra hivatkozva, hogy már késő van és fáradt vagyok, felmegyek a szobámba. Amikor elsétálok Riker mellett észrevétlenül megragadja a csuklómat.

- Ne aludj el, még beszélni akarok veled. Nem sokára megyek, várj meg. – suttogja, aztán elenged és úgy tesz mintha mi sem történt volna. Arcán semmilyen érzelmet nem látok. Teljesen közömbös.

Nagyot sóhajtok, aztán eltűnök a szobámba. Amint az ágyra dőlök, érzem, hogy zizeg a zsebemben a telefon. Előveszem, és megnyitom az SMS-t. Ellington írt:

Ha még fent leszel amikor eloszlott a tömeg a nappaliból gyere le! Szeretnék veled beszélni… J

Még vagy kétszer visszaolvasom mit írt Ell aztán csak összehúzott szemmel bámulom a telefont. Mielőtt bármit is gondolhatnék, kopogtatnak az ajtómon. Felkapom a fejem és Ross néz vissza rám az ajtóból.

- Bocsi a zavarásért… Beszélhetnénk?

Mi a fene? Hirtelen kibaszott fontos ember lettem. Mindenki velem akar beszélni… Sorszámot kéne osztogatnom.

A szememet forgatom, aztán nagy sóhajjal felállok az ágyról és átadom a helyem.

- Ülj le! – intek az ágy felé, és lehuppanok az íróasztal melletti székre. Jobb szeretek én ülni a székben, így magasabb vagyok.

Ross zavartan leül, kezét ölében összekulcsolva mered idegesen maga elé.

Hátradőlök a székben, aztán türelmetlen pillantást vetek rá.

- Kibököd még ma?

Ross minden erejét összeszedve szólal meg.

- Rikerről van szó. -  Elkerekednek a szemeim, és felegyenesedek a székben.

- Szóval… - folytatja Ross – Rocky mondta, hogy gyógyszert találtál nála.

Bólintok, és várom, hogy folytassa. Ross lesüti a szemét, és halkan szólal meg.

- Én már korábban is tudtam róla – hangja szinte alig hallható.

Egy pillanatra ledöbbenek, aztán hirtelen olyan dühöt érzek, hogy nem bírom magamban tartani. Felpattanok a székből, és Ross fölé tornyosulok.

- A kurva életbe, Ross! Tudtad, hogy a bátyádnak gondja van, és nem szóltál senkinek? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! - emelem fel hangomat, de aztán eszembe jut, hogy elég sokan vagyunk a házban, így kicsit lejjebb veszem a hangerőt, nehogy valaki meghallja – Bassza meg! Azonnal értesítened kellett volna valakit! Eszedbe sem jutott, hogy azzal csak ártasz, ha falazol neki?

Ross - látva a dühkitörésemet - alig mert megszólalni.

- Annyira sajnálom… - Őszintének tűnik, de jelen pillanatban ez sem segít rajta.

Adrenalin lüktet az ereimben, és iszonyatosan dühös vagyok. Kezemet az arcom elé kapom, aztán két kezemmel a hajamba túrok, s közben mély levegőt veszek, hogy nyugtassam magam.

Ross bűnbánó tekintettel néz fel rám. Lassan az ajtóhoz sétálok és kinyitom.

- Holnap folytatjuk – intek az ajtó felé.

Ross szó nélkül feláll, és távozik.

Visszacsoszogok az ágyhoz, és rávetem magam. Hason fekve átölelek egy párnát, és próbálok lehiggadni, mielőtt előjönnének a könnyeim. Pillantásom a telefonomra téved, és eszembe jut Ellington. Nagy nehezen összeszedem magam, lekapcsolom a lámpát, és elindulok. Amint kinyitom a szobám ajtaját egyszeriben Riker tornyosul előttem, épp hogy nem megyek neki.

- Hát te? – pislogok fel rá.

- Nem emlékszel? Beszélni akartam veled.

Ó, hát persze.

- Gyere csak. – sóhajtom lemondóan.

Riker visszatol a sötét szobába, de egyikünk sem ül le, az ajtó pedig nyitva marad.

Amikor felnézek rá, csillogó barna szemei vágytól izzanak, még ebben a félhomályban is. Hirtelen mindenem bizseregni kezd, amikor Riker közelebb jön. Szinte zavaróan közel. Forró leheletét az arcomon érzem, homlokát az enyémnek támasztja, keze nem ér hozzám.

- Azt mondtad, beszélgetni akarsz. – lehelem kettőnk közé a szavakat.

Rik hirtelen megmarkolja a csípőmet, és még közelebb húz magához. Mellkasom az övéhez simul, bal kezem pedig kettőnk közé szorult.

- Hiányoztál. – mormogja mély, rekedt hangon.

Szorosan lehunyom szemeimet, és próbálok határozott maradni. Nem akarok teljesen a hatása alá kerülni, de amikor puha ujjaival végig simít arcomon a külvilág megszűnik. Már nem hallom a folyosóról beszűrődő zajokat, és a halvány fény is teljesen elsötétül, amikor Riker berúgja a lábával az ajtót. Csak mi ketten vagyunk. Amikor Riker meleg, puha ajkai az enyémet súrolják, hátrébb húzódok.

- Riker… Árulj el valamit… - suttogom.

- Mit?

Eltolom magamtól Rikert, mert tudom, hogy nem fog örülni a kérdésnek.

- Miért gyógyszerezted magad?

Az ablakon beszűrődő tompa utcai fényben látom, hogy Riker arcán megfeszülnek az izmok. Mielőtt Riker válaszolna magához von, és szorosan ölel. Nem enged el, én pedig vállára hajtom fejem.

- Elmondod? – kérdezem óvatosan.

Riker kifújja a levegőt, amit eddig bent tartott.

- Szeretlek. Nélküled az egész világ unalmas és szürke. Amióta nálunk laksz majd’ bele őrülök, hogy mindennap látlak, de nem beszélünk, nem ölelhetlek, nem csókolhatlak… - rövid szünetet tart – Hogy is mondjam… közel vagy, mégis távol. Tőlem két lépésre, mégis elérhetetlen vagy számomra.

- Hiszen itt vagyok a karjaidban… - mosolyodok el, de aztán az a mosoly hamar lehervad az arcomról, amikor tudatosul bennem, hogy miattam volt az egész cirkusz.

Riker még szorosabban ölel. A másik irányba fordítom fejem, orromat nyakához dörgölöm.

- Sajnálom… - szuszogom halkan.

- Mit? – Riker úgy fordul, hogy lássa az arcomat… már amennyire ebben a sötétben láthatja.

- Miattam történt minden…

- Ugyan… - feleli, s a hátamat kezdi simogatni. Régebben mindig így nyugtatott meg.

Még hosszú percekig így állunk a szobámban, aztán Riker elhúzódik, és megfogja a kezem.

- Ne haragudj Rossra, amiért nekem falazott… Én kértem rá.

Kinyitottam a számat, de aztán be is csuktam, és inkább nem válaszoltam erre. Nem ez volt az egyetlen ok, amiért jogom van haragudni Rossra.

- Menned kéne aludni.

Riker csak másodpercek múltán válaszol.

- Nem aludhatnék nálad ma este?

Mosoly húzódik szám szélére. A kapcsolóhoz megyek, és felkapcsolom a lámpát. Gondolkodva végig mérem az ágyat.

- Ha hozol magadnak takarót, itt aludhatsz. - felelem vigyorogva.

- Hmm… Azon ne múljon! 

5. rész

I'm back bitches! :D Visszatértem az 5. résszel! Remélem örültök, hogy folytatom a blogot, és azt is remélem, hogy tetszeni fog az új rész :) Jó olvasást! Ne felejtsetek el kommentelni és feliratkozni:)

Miután reggel az egész család engem keresett miközben én a kocsiban aludtam nem mertek magamra hagyni… Egész nap a sarkamban van valamelyik Lynch. Jelenleg Rocky osztozik velem a szobáján. Képregényt lapozgat, én pedig az ablakban ülök és képeket nézegetek a telefonomban. Előkerül néhány régi közös kép Rikerrel, melyek láttán nem tudok visszafojtani egy mosolyt. Normális képünk nem nagyon készült, mindegyiken hülye fejet vágunk, vagy legalább az egyikünk. De hát ezek voltunk mi… Két idióta egy pár. Mielőtt még több emlék törne felszínre zsebembe csúsztatom a telefont és elindulok az ajtó felé. Már épp készülök lenyomni a kilincset, amikor Rocky mély hangja megálljt parancsol.

- Hova mész? – vonja fel szemöldökét.

- Ó, elnézést. Rocky Úr, engedélyét kérem, hogy kimehessek a mosdóba! – hangom épp olyan gunyoros, mint amilyennek szántam.

Rocky lenézően fintorog, aztán visszabújik a képregénybe.

A fürdőszobába menet útba esik Riker szobája is. Amikor elmegyek az ajtaja előtt eluralkodik rajtam a kíváncsiság, és nem tudok ellenállni a kísértésnek. Óvatosan benyitok. A szobában sötétség uralkodik. A napfény útját lehúzott redőnyök állják, és a sötét függöny sem segít a helyzeten. Szokatlanul nagy a rendetlenség. A földön piszkos pólók és zoknik hevernek, valamint esküdni mernék, hogy nem mostanában volt szellőztetve. Az egész helyiség inkább hasonlít barlangra, mintsem szobára. Az ágy mellett lévő szekrényhez lépkedek, és lassan kihúzom a legfelső fiókot. Riker régebben itt tárolta a rajzokat, amiket tőlem kapott. Még mindig itt vannak. Minden egyes rajz. Az összes. Ahogy odébb tolok néhány mappát, valami furcsán akad meg a szemem. Elsöprök az útból még néhány rajzot és két kis üvegcsét pillantok meg. A kezembe veszem, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Sötétbarna üvegek, akkorák, hogy egyenként elférnek a markomban. Nem látom, hogy mi van bennük, de az egyik üresnek tűnik. Nem nagyon értek az ilyenekhez, de valahogy rossz érzésem van velük kapcsolatban. Az üvegeket bámulva és vizsgálgatva lépek ki a szobából, és fordulok vissza egyenesen Rocky szobájába.

- Rocky! Nézd, te tudod mik ezek? – rázom meg az üvegcséket Rocky orra előtt, aki homlokráncolva veszi kézbe őket.

- Ezeket hol találtad? – kérdezi feszülten. Tekintete aggódó.

- Ööö… Riker szobájában. – dadogom zavartan.

- A francba! – sziszegi dühösen Rocky, majd hirtelen felpattan és kiviharzik a szobából.

Hát ez meg mi volt? Mi lehet azokban az üvegekben? És miért akadt ki ennyire Rocky? Talán nekem is aggódnom kéne?

Milliónyi kérdés cikázik fejemben, ami lassan szétrobban.

Lemegyek a konyhába Aszpirint keresni, és találok is. Amikor az apró gyógyszer a tenyeremben hever, hirtelen belém hasít a felismerés. A megvilágosodás pillanatában tisztán látom a dolgokat. Azokban az üvegekben gyógyszer van… volt… Miután az egyik már üres, Riker valószínűleg már beszedte őket. Ez magyarázat lenne a furcsa viselkedésre. 

Rockynak még mindig nem sikerült kérdőre vonnia Rikert, nekem pedig fogy a türelmem. Nem tudom meddig bírom még ebben a házban. Lassan egy hete itt vagyok… Beszélnem kell Stormie-val.

- Mrs. Lynch! De jó, hogy itt van! – állítom meg Stormie-t a lépcső alján.

- Elena, mond csak kedvesem, mi a gond?

- Semmi. Illetve… Szeretnék most már haza költözni.

- Megértelek… de, tudod beszéltem a szüleiddel. – Ó, ne! Ez már most rossz… - Azt mondták sokkal nyugodtabbak így, hogy nálunk vagy. Így biztonságban tudhatnak, és nem aggódnak annyit. És persze mi is nagyon örülünk, hogy itt vagy. Nincs kedved hozzánk költözni?

Döbbent arccal meredek Stormie-ra. Hogy költözzek ide? Legszívesebben haj tépve menekülnék, nem még ide költözni!

- Ó, az csodálatos lenne, tényleg, de nem akarok zavarni, és tényleg hiányzik már a saját ágyam. – mivel nem akarom megbántani Stormie-t kénytelen vagyok füllenteni egy kicsit.

- Jól tudod, hogy Te sosem zavarsz. Mi is nagyon örülnénk, ha ide költöznél, és a szüleid is megnyugodhatnának. A vendégszobát pedig nyugodtan rendezd be kedvedre, hogy otthonosabban érezd magad.

- Még átgondolom. Köszönöm. – mosolygok Stormie-ra aki kedvesen viszonozza, majd felmegy a lépcsőn.

Hát ez szuper!

- Remek Elena, ezt is sikerült jól elintézned. – korholom magamat, aztán elindulok megkeresni Rocky-t.

- Na? Sikerült már beszélned Rikerrel?

Rocky bosszúsan a hajába túr, majd leül mellém a kanapéra.

- A szobájába zárkózott. Egésznap ki sem jött.

- Nem kéne szólni a szüleiteknek?

- Kéne… De előtte szeretnék beszélni Rikerrel.

Kifújom a levegőt.

- Aggódsz a bátyád miatt? – pillantok fel Rockyra, aki szúrós pillantást vet rám.

- Persze, hogy aggódok… Ilyen hülye kérdést! – Rockytól már megszoktam ezt a stílust, de most valahogy feszültebb mint máskor.Bár, teljesen megértem. Én is aggódok Riker miatt… hiszen lehet, hogy gyógyszerfüggő. Még a hideg is kiráz ha erre gondolok. A történtek ellenére még mindig szeretem Rikert, és nem akarom, hogy baja essen, vagy hogy tönkre tegye magát.  

Hát, Stormie-nak sikerült elérnie, hogy itt maradjak, de arról már csak nem beszél le, hogy elmenjek dolgozni. A munka legalább eltereli a figyelmemet a tegnapi gyógyszeres botrányról.

Áh… Remek… Dolgozni megyek, de mégis mivel? Kocsiba biztos nem ülök, hacsak nem elvisz valaki.

Visszafordulok az ajtóból, és egyenesen a nappali felé tartok. Péntek van, és ez azt jelenti, hogy biztosan találok ott valakit.

- Elena… Szia! – Üdvözöl Ross. Körbenézek a helyiségben, és senki mást nem látok. Ó, basszus… Ross-szal napok, sőt hetek óta elkerüljük egymást ha lehet, és most ő az egyetlen aki segíthet rajtam. Tehát választhatok: Húsz perc Ross társaságában, vagy egy újabb nap ebben a házban, és bármikor összefuthatok Rikerrel. Kis töprengés után visszaköszönök Rossnak aki azóta is engem bámul.

- Szia, Ross! Öm… Kérhetnék egy szívességet?

- Mondd. – feleli segítőkészen.

- Eltudnál vinni a szerkesztőségbe?

- Dolgozni mész? – Kérdezi meglepődve,és homlokán összeszaladnak a ráncok.

- Igen, nem akarok túl sokáig betegállományban lenni.

- Persze, elviszlek.

Kínos csend uralkodik a kocsiban, ráadásul meg kell állnunk egy piros lámpánál.

Ross idegesen markolássza a kormányt, és nézi mikor vált zöldre. Mintha mondani szeretne valamit, és azon gondolkodna, hogyan mondja el.

Már épp szóra nyílnak ajkai, amikor a lámpa zöldre vált, Ross pedig a gázra tapos és inkább csendben marad.

Egész úton arra várok, mikor mondja el végre amit akar, de amikor leparkol a hatalmas épület előtt feladom.

Kiszállok a kocsiból, megkerülöm, és visszafordulok köszönetet mondani Rossnak.

- Nincs mit. Délután jöjjek érted?

- Jó lenne, köszönöm.

Ross int egyet köszönésképp, és elhajt. 

Közérdekű

Kedves Olvasóim!

Sajnálattal közlöm, hogy a blog határozatlan ideig szünetel. Nem tudom, hogy mikor folytatom, vagy hogy folytatom-e egyáltalán. Egyenlőre nem érzem úgy, hogy folytatni tudnám a történetet. Köszönöm, hogy eddig olvastatok, és kommenteltetek! :) 

Legyetek jók!

Puszi: Nii 

4. rész

(Sűrű elnézéseteket kérem amiért csak most, és amiért ilyen kevés. Jó olvasást!)

Hetek óta most először érzem magam igazán kipihentnek. A reggeli napsütés fénnyel árasztja el az egész szobát.

Pizsamában átcsattogok a fürdőbe, lófarokba kötöm a hajam, gyorsan fogat mosok, és tovább indulok a konyha felé. Átmeneti jókedvem hamar elillan, amikor veszekedést hallok a konyhából.

Hamar felismerem Riker és Rydel hangját. Lassan lépkedek le a lépcsőn, és próbálom kivenni miről vitáznak. Hirtelen megtorpanok az ajtó előtt amikor meghallom a nevemet. Kicsit közelebb lépek, és az ajtó mellett a falnak dőlök.

Mi? Hogyan kerülök én Rydel és Riker veszekedésébe? – gondolom magamban. – Jaj, ne! Basszus… Miattam veszekednek!

- A tegnapi jelenet után Elena abban reménykedett, hogy talán újra összejöhettek. Te meg azt mondod, nem szeretnéd újra kezdeni. Akkor miért kellett ezt csinálnod? Összetöröd a szívét!

- Miért? Ő talán nem törte össze az enyémet? Kölcsön kenyér visszajár!

- Jesszus! Hogy lehetsz ennyire gyerekes?

- Gyerekes? Ne már, hogy a húgom oktasson ki a magánéletemet illetően!

Ó, istenem! Bárcsak ne hallottam volna ezt a veszekedést! A csalódottság és a bűntudat érzése egyszerre terjed szét bennem. Kinyúlt, szürke pizsama felsőm ujjába törlöm a lehulló könnycseppeket, és mély levegővel nyugtatom magam.  

Rydel dühösen viharzik ki a konyhából, de amikor meglát tekintete meglágyul, és magához ölel.

- Sajnálom… - suttogja.

Mivel a fejemben még mindig a pár perccel ezelőtti beszélgetés visszhangzik eszembe sem jut, hogy válaszoljak Rydelnek.

Azért indultam a konyhába, hogy egyek valamit, de a történtek után elhagyott az étvágyam… nagyjából egész napra.

A könyvespolcon lévő digitális óra már este 8 órát mutat, de még mindig nem ettem semmit. Újra megkörnyékezem a konyhát, ami ezúttal üres. A hűtőben találok zöldségeket, és sonkát, úgyhogy neki állok szendvicset készíteni. Paradicsomszeletelés közben újra eszembe jutnak a reggel történtek, majd a korábbiak. Ahogy elmerülök az emlékekben hirtelen erős kezek tapadnak derekamra. Nem látom ki az, de felismerem az illatát. Riker. Ki más lehetne. Közel van, mellkasa a hátamhoz simul. Sima, frissen borotvált arca az enyémet súrolja. Leheletét a nyakamon érzem, majd ugyanitt puha ajkait.

A kés kiesik a kezemből, amikor ajkai elérnek a fülemig, és fogai közé szippantja fülcimpámat. Érintésébe egész testem beleremeg. A következő pillanatban Riker maga felé fordít, a szeme lángol, éget a tekintete.

- Eljött a bosszú ideje. – suttogja fülembe, és még a hideg is kiráz.

Meleg ujjait végig simítja arcomon, majd megcsókolja a szám szélét. Még fel sem fogtam mi történik, Riker pedig egyszerűen hátat fordít, és kisétál a konyhából. Kifele menet majdnem fellöki a húgát, bocsánatot kér, és már nem látom.

- Jó reggelt! – üdvözöl Rydel egy halvány mosoly kíséretében.

- Jobbat… - mormogom. Úgy nézhetek ki, mint aki agymosáson volt. És tényleg… Még percekig állok lesokkolva, mire leesik, hogy nem is reggel van.

- Jó reggelt? De hát este van. – nézek Rydelre, aki épp cukrot tesz a teájába.

- Ó… Hát, csak nekem tűnik annak. Egész délután aludtam. Egyébként, megkérdezem még egyszer: Mi a baj?

- Ne haragudj, hogy nem válaszoltam, nem figyeltem.

- Látom. Na mesélj!

A fejemet rázom… Egyenlőre nem szeretnék beszélni senkivel, csak egyedül lenni és gondolkodni.

- Majd később beszélünk. Kimegyek egy kicsit a medencéhez.

A medence vize visszaver néhány eltévedt fénysugarat, melyet a Holdnak köszönhet. A Nap már rég lement, de kellemes idő van. Lábamat a vízbe lógatva ülök a medence szélén. Kérdések hosszú sorozata fut át agyamon… Mi ütött Rikerbe? Milyen bosszúról beszélt? Mi ez a hirtelen hangulatváltás? Egyáltalán, mit keresek ebben a házban? Semmi bajom. A kórházból mehettem volna egyenesen haza, és akkor most fele ennyi dolgon kellene rágódnom. Talán haza kéne mennem, mielőtt beleőrülök ebbe az egészbe. A szüleim is hiányoznak, akik most épp a világ másik végében vannak valami üzleti úton, és Riker jelenlétét sem tudom elviselni. Jelen pillanatban a sötét és a csend sem nyújt elég magányt. Szeretnék otthon lenni a saját ágyamban, és magamra húzni a takarót, és sírni. Hmm… lehet, hogy tényleg haza kéne mennem? Otthon tölthetném a ma éjszakát.

Csendben osonok le a nappaliba, nehogy valaki meghalljon. Amikor a kocsikulcsért nyúlok hirtelen rossz érzés uralkodik el rajtam. Méregként árad szét a testemben, és mindenem bizsereg. Amikor utoljára fogtam kezembe a kulcsot, az lett a vége, hogy itt kötöttem ki. Tisztító, mély lélegzetet veszek, hogy megszabaduljak a rossz érzésektől és gondolatoktól.

A kezem remeg amikor kinyitom az autó ajtaját. Óvatosan becsusszanok a kormány mögé, becsukom az ajtót. Lassan megmarkolom a kormányt, és érzem, hogy az idegtől egy csomóban van a gyomrom. Percekig dermedten bámulok a kormányra tapadt kezeimet, aztán feladom. Nem tudom megtenni. A történtek után nem vagyok képes autót vezetni… egyenlőre…

Hideg van, nagyon hideg. Valami nyomja az oldalamat, és mindenem zsibbad. Amikor megpróbálok megmozdulni, átfordulni a másik oldalamra beütöm a lábam. Kinyitom a szemem. Basszus! A kocsiban aludtam el. Felegyenesedek és oldalra pillantok.

Riker kiismerhetetlen arccal néz rám. Riker… Szentszar! Ő meg hogy került ide? Megdörzsölöm a szemem, kisöprök néhány hajtincset az arcomból, aztán döbbentem bámulok rá.

- Jó reggelt Csipkerózsika! – mondja gunyorosan, olyan hangnemben, amitől még a szőr is feláll a hátamon.

Hiába próbálom kiolvasni szemeiből, hogy mire gondolhat, szinte lehetetlen.

Kezemet a homlokomhoz kapom, hátradőlök az ülésben és halkan megszólalok:

- Mit keresel itt?

- Téged. – feleli nyugodtan, és olyan hamar, mintha előre tudta volna, mit fogok kérdezni.